Have always loved decay - Mindig is szerettem az enyészetet
Nem hagy nyugodni a dolog, ezért elkezdtem szétszálazni, hogy mi is a bajom az előző posztokban említett importált ideológiai masszával. Sokszor lógok ki a sorból, és általában mindig azzal kezdem, hogy azt vizsgálom, hogy mi van, ha én vagyok a hülye, én vagyok a vak, az alultájékozott.
Említettem már, hogy egyfelől - és ami bazi fontos szerintem-, ami Hollandiában hozzánk képest másfélszer-kétszer annyi természetes csapadékkal fenntartható (450-500 mm vs. 800-900 mm), vagy akármi, az nálunk annyira nem. Ami Hollandiában augusztusban egy szép zöld növénykupac, nálunk esetleg tűzveszélyes kórók halmaza - főleg öntözés nélkül. És akkor csak kicsit túloztam. Most viszont a stílusra szeretnék koncentrálni, a puszta szárazságtűrésen túl.
Van nekünk egy Piet Oudolf nevű holland kerttervezőnk, akitől ez az egész, mára globálisan elterjedt "New Perennial movement" származik. Mostanában bármerre néz az ember, ezt kapja szinte mint egyetlen, mindenre jó kerttervezési csomagot. Mint egy jó multivitaminban, minden benne van: beporzóbarát-méhlegelő, szárazságtűrő, fenntartható, alacsony fenntartási igényű, stbstb.
Egy rakás videót megnéztem, amiben nyilatkozik, megnéztem a kertterveit is. Ő tájképeket fest igazi tájakba, növényekkel. A növények óriási tömegben hullámzanak, a díszfüvek tömegével ültetve a víz hullámzását imitálják. Víz nélkül. A hívószó a "természetes prérikert".
Az ő stílusa, hogy szerinte van egy szépség abban, hogy a kert minden évben felébred, révbe ér, aztán meghal. Vagy hát évelők esetében visszahúzódik. Az egyik ilyen videója alatt egy kommentelő ezt írja:
"Have always loved decay and browns in a garden."
Szerintem meg is jöttünk, hogy ez a Piet Oudolf stílus miért totál ellentétes azzal, amit én szeretek a kertemben, és miért érzem szarul magam a mai trendek között. Én az életet ünnepelném, negyvenes vagyok levonuló (ezt itt ünnepélyesen ki is húzhatjuk akkor) középkori válsággal, a franc akar meghalni, én nem is éledek újra utána, a kert számomra eszképizmus, elvágyódás, emberi környezetgazdagítás. Más felül a repcsire évi egyszer-kétszer - totál fenntartható - és leugrik Balira növényeket bámulni, én szeretném, ha amikor kilépek az ajtón, a lehetőségekhez képesti magyar paradicsom várna, amit a talpam alatt érezhetek.
Én "elszívni" szeretném a kertemből jövő életerőt, nem pedig "vele halni". Nem véletlenül A Mezítlábas Kert a kertem neve és a blogom címe. Csak amikor elneveztem, akkor még éretlen és zsigeri volt, most már sokkal letisztultabb.
Amit Oudolf kínál, az nem "mezítlábas" kertélmény, hanem egy messzi tájkép. Nem "approachable", nem taktilis, nem nyugtató, nem földhöz horgonyzó, nem "ölelgetnivaló". Én meg pont ezeket keresem és akarom a kertemben.
Van is erre egy kifejezés (Gemini dobta be a kerekasztal beszélgetésnél/vitánál - erről majd lesz külön poszt):
Locus amoenus (latinul "kellemes hely"): egy irodalmi toposz, amely a biztonság vagy a komfortérzet idealizált helyszínét jelöli. A locus amoenus általában egy gyönyörű, árnyas pázsit, egy ligetes erdőfolt vagy idilli szigetek csoportja, olykor az Édenkertre vagy az Elíziumra való utalásokkal.
Jellemzői
A locus amoenus három alapelemmel rendelkezik: fák, fű és víz. A kert gyakran egy félreeső helyen található, és egyfajta "szellemi tájként" (landscape of the mind) funkcionál. Arra is szolgálhat, hogy rávilágítson a városi és a vidéki élet közötti különbségekre, vagy menedéket nyújtson az idő múlása és a halandóság folyamatai elől.
Ez pont ellentétes az oudolfi stílusirányzattal. Itt egy videó az életérzésről, amit Oudolf ajánl.
"We create, I say, gardens, but more landscapes that are more emotional than many gardens, that are just beautiful."
A téli tájképtől, amit ők szájtátva csodálnak, én ugyanúgy szájtátva, de fizikailag rosszul vagyok, nyilván ízlések és pofonok.
Amikor a riporter rákérdez, hogy ez mégis mit jelent, akkor kilépünk a valóságból és művészi, filozófiai szintre emelkedik a beszélgetés, ahol minden relatív(izált). "Yeah, I don't know. It's - for us - a word that it does something to you, and you feel more than you see." Hm... Engem elborzaszt, ami pont egy többlet érzelem, csak nem feltétlenül az a többlet, amire számított? Vagy pont az elborzasztásra számítás van ebben a nagy enyészetünneplés közben? Fene tudja.
Az is lehet, hogy ez pusztán földrajzi különbség. Egy holland, vagy angol beleszületett a "buja zöldbe", és el se tudja képzelni milyen az, amikor valaki júliustól, meg aztán egész télen következő májusig a "decay"-t, az enyészetet kénytelen nézni a saját klímáján. Nyilván ez nem a hollandok hibája. Ez a magyar importmánia vaksága.
Már írtam itt arról is, hogy az ember az evolúciós pszichológia alapján ösztönösen, ha nem is retteg, de távol tartja magát a magas, sűrű bozótostól. A bozótosban általában ragadozók, pókok, kígyók, kullancsok élnek, meg szúrós-bökős növények, amikbe az ember megtanulta, hogy nem jó belemászkálni. Na most én nem tudom, hogy egy egytől-tízes skálán mindenki más mennyire viszolyog az őt szorosan körbe ölelő, magas bozótostól, nálam egy 7/10 simán játszik. (A tudományos neve egyébként Prospect-Refuge Theory, magyarul talán: kilátás-menedék elmélet.)
És itt felmerül a kényes kérdés: Oudolf kinek is építi a tájképfestményeit?
Azt el tudom fogadni, hogy ez nem használatra van, ez nézni van, mint egy köztéri szobor, csak jóval nagyobb helyigénnyel. Csak akkor amikor az amúgy is kevés zöldfelületeinket alakítjuk át erre, ami ettől használhatatlan lesz, akkor azért kéne némi kritikai érzék. Sokan a városokba a járda mellé akarnak ilyeneket. De azokat például a városban élő kutyáink használnák, nekik a városban ez az összes elérhető természet, ezek a pici zöldfoltok. Érdekes lenne társadalmi vitát nyitni arról, hogy a betonjárda mellé mit szeretnének még az emberek, ami nekik örömet okoz, nem pedig a városvezetésnek "trendi", de amúgy használhatatlan.
Az egyik híres designja a chicagoi Lurie Garden. A kertnek van Youtube csatornája is, ahol a "magunkról" részben ez áll:
"Lurie Garden is Millennium Park's 'Secret Garden.' Located in downtown Chicago, this garden is a space of rest for humans and wildlife alike."
The design of the garden was a collaboration between Piet Oudolf and the landscape architecture firm, Gustafson Guthrie Nichol. The spring bulb display was designed by Jacqueline van der Kloet.
"Lurie Garden uses sustainable maintenance practices - we use no chemicals, we minimize water use, and we continually look for ways to include plants native to the area."
A videók között van egy, aminek a címe "Watering the Garden".
Érdekes, hogy a fenntartható kertet mikroszóróval öntözik a nap közepén, amikor a párolgási veszteség a legnagyobb - valószínűleg hőstresszcsökkentés miatt. Hm. A videó alatti leírás: "While we normally water the garden in the morning or evening, at times watering during the day is unavoidable. When this happens wildlife takes advantage of the fresh water." - Tehát hogy amúgy fenntartható, meg vízspórolós, kivéve, amikor nem. De ez tökre jó a vadonélő állatoknak ám!
Nem fanyalgok, kifejezetten örülök, hogy van ez a videó, mert leránt egy fontos leplet erről az egész témáról.
Chicago évi 900-1000 mm csapadékból gazdálkodik, kétszer annyiból, mint Magyarország legtöbb területe, eleve sokkal párásabb a közeli természetes vizek miatt, és a hőstressz ellen még így is öntöznek, párásítanak.
Asszem ez az a pillanat, amikor a minden foltot kiszedő mosópor a reklámon kívül találkozik a fűfoltos gatyával. "Jó, de igazából előtte még áztasd be egy fél napra folttisztítóba."
További feszegető kérdés: Azt is értem, hogy egy Piet Oudolf festői élő tájképet mindig mindenkor tökkkkkéletes állapotban kell tartani, mert az több önmagánál. Több szimpla növényeknél, és ha hagynák leromolni, akkor a festmény művészi része veszne el. Értem. Egyet nem értek vele, de értem.
Viszont akkor én meg megöntözhetem a toboztermőimet lelkifurka nélkül, ugyi? Mi van, ha én a tujáimnak teszek ki mikroszórókat hőstresszcsökkentés ellen? Van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanazt a reakciót kapnám, mint egy Piet Oudolf installáció. És pont az ilyenek csesznek fel a legjobban a világban.