Green drenching, zöldözön! és Sunday Garden, vasárnapi kert
Ah, végre! Végre?
Mintha az amcsiknál elindult volna valami. Gyanítom a kerttrend is olyan ciklikus, mint a farmertrendek: "Csakis alacsony derekú, popsivillantós, és szélesedő szár!" 5 év múlva: "Nemnem! Mégsem! Hónaljig érő derék és répafazon!"
Akárhogy is, öröm látni, hogy talán végre egy ciklus végére érünk, mert ahogy már többször is írtam, nekem ez rohadt nyomasztó volt.
No de mi az a green drenching?
Buja, hűs, zöldön-zöld, árnyékosabb, inkább levelükkel és textúrájukkal dolgozó nyugis terek. Green drenching. A "mindentkitevős", évszakos ciklikusságot ünneplés és non-stop szín-és virágkavalkád után egy nyugisabb, visszavonulósabb, intimebb, permanensebb stílus.
Úgy nézem a Monrovia növénytermesztő cég saját kampányt is húzott fel erre.
Itt is megfigyelhető a kötelező négy alapszín megléte, amiről kezdetek óta tépem a szám, hogy mind a négy kell egy kertbe: a zöld - természetesen, de a sárga (nem virág, hanem lomb), a kék/ezüst és a piros/bordó is! Nálunk, magyaroknál az ezüst/kék az így nincs is, a sárga az leginkább "fhujj" sokak szerint, és akkor van a zöld meg a bordó elfogadottnak. Pedig itt a videóban is látszik, hogy mennyire szükség van mindegyikre.
A videót nézve egyből eláraszt a nyugis zöld, meg a textúrák, és az én szemem egyből keresi balra az ezüstös levelet (tippre az egy Senecio 'Angel Wings' lehet, aggófű, télállósága nálunk határeset), meg a pirosat, bordót! Vannak színek, csak nem robbannak az ember arcába. Írom ezt perpillanat majdnem egy hete tartó migrénnel egyébként, hála a mindenféle frontnak, ami mostanában átvonult rajtunk. Ilyenkor különösen jó az ilyen nyugi. Víz, és nyugi.
A törpe vérszilva (Prunus x cistena) idehaza is kapható elvileg, csak nem a videóban említett fajta. Bár erre ott van még a törpe cserszömörce is (Cotinus c. 'Lilla').
A bemutatott növények, a páfrány, az árnyékliliom ordítják, hogy félrányék-árnyékba valók, némi napos beütéssel a vérszilvának és a cédrusoknak. Tetszik, hogy a toboztermők újra mintha hangsúlyosabbak lennének.
Természetesen ehhez kell egy meglévő fa-infrastruktúra, ami akár 10-15 év is, mire kinövi magát, és addig óhatatlanul muszáj egy ideig tűző napon mókolni. Érdekes látni, hogy a klímaváltozásra több reakció is létezik: Óceáni éghajlaton, ahol gyengébb a napsütés ereje, párás a levegő, egyenletes és viszonylag sok csapadék van, ott nyitott téren prériznek, meg évről-évre az enyészetet ünneplik, ez meg egy másik megoldás, hogy "köszi, de én inkább szűrt árnyékba bújnék hűsölni az árnyékliliomjaim és a japán szálkafűim közé, és valami állandóbbat keresnék.". Naná, hogy hazabeszélek.
A magyar módiban is megvan ez az elbújás, de mi magyarok egész falukat betakaró naaaaagy fákat szeretünk ültetni, mélyárnyékot teremtve ezzel, ami alatt viszont nehézkes a kertészkedés, ezek alatt a nagy fák alatt leginkább semmi nem szokott lenni a kiülőn kívül. Na a green drenching nem ez.
Sunday Garden - Vasárnapi Kert
A zöldözön egy filozófiai szintre emelése: lassú, nyugis vasárnapi kert. Kiülök kávézni a kertbe pizsiben, kócosan, és csak bambulok bele a világba. A kert háttérré húzódik vissza, nem "kiabál" rá az emberre a színekkel. Az angolkertekről a kertészek általában úgy nyilatkoznak, hogy bár muszáj lenne néha leülni és élvezni a kertet, de mindig van valami, amit metszegetni lehet, elnyílt virágokat lecsipkedni, karózgatni stb. Mondjuk ez legalább őszinte. Egy másik iskolája ugyanennek azt mondja, hogy "áh dehogy, ezzel semmi munka nincs, évi egyszer visszavágom, de amúgy ennyi."
A kertészkedés sem mentes ugyanis a túltökéletesítéstől és a trükközéstől. Például a sásliliomot is elvileg tavasszal kell visszavágni, aztán kész is, de az van, hogy a sásliliom július vége felé "összeomlik", és hülyére sárgul az egész növény. Úgy is lehet hagyni, persze, de ha csak odaguggol az ember, és kitépkedi a leveleket, akkor pár hét alatt tökéletes zöld leveleket fog növeszteni a növény, ami persze hogy sokkal szebb, mint a sárguló-barnuló valami. A kérdés: ha ezt tudom, akkor odamegyek megtépni? Ez (többlet) munkának minősül vele? Csalok, amikor azt mondom, hogy á csak tavasszal visszavágom, de közben július végén is visszatépem? Az egész kertem összes növényével ha van ilyen, akkor mi van?
A Sunday Garden azt mondja: szép kert, minél kevesebb munkával. Ez a stílus lemond a virágtömegről egy kevésbé munkaigényes, nyugisabb, lassabb, emberközpontúbb tér javára. Olyan persze nincs, hogy egy kerttel nincs dolog.
Van, aki úgy fogja meg a kertészkedést, hogy számára a cselekvés, a kerti munka maga a szabadidő. Van, aki meg inkább pihenni szeretne benne. Ez is egy örökös ellentéte az emberi létnek: még pihenés közben is hasznosan ténykedni, vagy csak bambulni bele a világba nyálcsorgatva.
A víz hiányának hiánya
Szinte felüdítő, hogy a videóban egyszer sem hangzik el a csodaszó, hogy "drought tolerant". A világért se akarok klímatagadó lenni, sőt, szerintem ma az a klímatagadás, amit már írtam itt: hogy tagadjuk, hogy öntözni kéne. A helyzet az, hogy bármit is kapar el az ember Magyarországon a kertjébe, azt szinte biztos, hogy öntözni kell. Soproniak pszt! :)
Egyébként meg a víznek, a párának, a nyirkos érzetnek és látványnak is jótékony hatása van az emberre mentálisan, és fiziológiailag. Főleg itt a "Kárpát-katlanban", amit nagy részben saját magunknak hoztunk össze.
A green drenchinget a japán "shinrin-yoku" kifejezéshez kötik, ami erdőfürdőzést jelent. A nyugati világnak is van egy hasonló kifejezése erre: a már említett Locus amoenus. Fű, fa, víz, árnyék. De mégsem ezt használják, hanem a shinrin-yokut. Vajon miért?
Ha utánanézünk a shinrin-yokunak - és nem csak a vidám, reklámkompatibilis részének - akkor egy kevésbé idilli történet tárul elénk. A shinrin-yokut a japán csoda utáni kiégés-járványra (burnout) hozták létre, hatóságilag. Japán olyan gyorsan fejlődött a második világháború után, annyit dolgoztak az emberek, hogy belehaltak. Erre találta ki az állam, hogy mintegy munkavédelmileg, előírásra menjenek az emberek az erdőbe, a növények közé gyógyulni, töltődni. Ennek van tudományos alapja is: a természet gyógyít, az embernek szüksége van a természetre.
Jó-jó, de hogy jön ez a mai világhoz? Meg miért pont most?
Szerintem úgy, hogy a világ ránkömlesztette a túlstimuláló hatásait, és az emberek egyre kevésbé tudnak megbirkózni ezzel. Erre amúgy vannak is kutatások, hogy ma egy átlagembert naponta mennyivel több impulzus ér, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt, vagy 300 évvel ezelőtt. Döbbenetes a különbség. Ez a folyamatos túlstimuláltság pedig károsan hat mentálisan az emberekre. Egyre többen szoronganak, küzdenek depresszióval.
Valahol olvastam, hogy az embernek a modern létben élni is stresszes. Stresszes, hogy szűk irodákban összeömlesztve létezünk, bármerre megyünk tömeg. A buszon tömeg. A boltban tömeg. Egymás hegyén-hátán pakolva élünk a városokban. A munka is stresszes. És akkor még megkapjuk az elvileg szabadidőnkbe is a stresszt, mindenféle képi és szöveges, mentális elárasztással, meg hogy mentsd már meg a világot, mert rajtad áll.
Minden mintha túlpörgött volna: a klímaváltozástól való félelem, a kultúrharc, a figyelemgazdaság (attention economy): a média, a közösségi média, a telefonfüggőség, hatszázféle streaming szolgáltató, mindenhonnan ömlik ránk az inger, a szorongás. (A jelenlegi világpolitikai helyzetről ne is beszéljünk)
Ez szerintem beférkőzött a kertészkedésbe is, a közösségi média által: Az insta-perfekt vibráló, mindig dús virágban levő kertek is egyfajta túlárasztás megjelenése, a szinte görcsösen jót tenni akarással, hogy vagy a hátsókertemben mentem meg a Földet egymagam, vagy ha nem, akkor szükségszerűen kicsinálom. Én érzek egyfajta, már-már neurotikusba átcsapó doomsday-preppinget, világvégére készülést, és ez rohadtul nyomasztó, mert a kertészkedés nem erről szól. Vagy nem erről kéne szólnia. Vagy nekem nem szólt senki 6 éve, hogy erről fog szólni.
Az angolkert is lázadásként indult a barokk kert ellen, és mára maga lett a "barokk", ami ellen most a Sunday Garden lázad. Mentünk egy kört, bravó.
Míg az irodalmi locus amoenus sima passzív "elvágyódás", a "shinrin-yoku" aktív menekülés (vagy menekítés).
Amire rá lehet mondani, hogy végeredményében a kettő tökugyanaz - vagyis ülünk a zöldben -, de mégsem.
Nem japánkert
A stílus kapcsán lehetetlen kihagyni azt a "valamit", amit a nyugati világ japánkertnek hisz, de ez nem az (és egyébként az sem az). A japánkertnek az első ránézésen túl - hűs, nyugis, levelekkel domináló - pluszban van egy keleti, szerintem elhagyhatatlan filozófiai-spirituális többlete, és szabályrendszere, amit vagy egyben hoz át az ember és érzi és éli, vagy inkább ne hozza, mert az nagyon mű. Hangsúlyozom, szerintem.
A Sunday Garden sokkal egyszerűbb: üljél ki, bambuljál, nyugodjál!
Csodálnám, ha csak én vágynék rá már egy pár éve, hogy vonuljunk vissza egy kicsit a nyugiba ebből. Migrénnel most ennyit erről.